Egynémely fűszerszámokról
Só, bors, pirospaprika, néha köménymag, és persze a hagyma-fokhagyma páros. Ennyi lenne a magyar konyha fűszerkészlete…? Bizony volt idő, amikor ennyivé silányult. A magunk bőrén tapasztaltuk meg, milyen az, amikor megszakad a folyamatosság. Amikor felkerekedett a falvak népe, hogy munkát találjon és otthonra leljen az új, szocialista városokban, munkásszállásokon vagy a lakótelepek szűk konyháiban felejtve el a hagyományokra épülő konyhai fogásokat. Holott valamikor még a határban hetelő pásztoremberek sem csak abból éltek, amit az asszony bepakolt a tarisznyába, ételeikhez összeszedegették az árokpartról az ismert, „ízes dudvákat”. A pirospaprikát 1723-ban említi először Bél Mátyás, magyar bors néven. A használatáról csak 1748-ból van az első adatunk! A paprika őrlése aztán valóságos tudománnyá vált, a legszebb festőpaprika előállítása igen munkás folyamat. Sokáig a sáfrány színezte ételeinket a későbbi piros helyett sárgára, és mivel igen drága, manapság helyettesíthetjük a magyar sáfránnyal, azaz sáfrányos szeklicével, melyet, ha előre kifőzünk, és úgy tesszük az ételbe, majdnem azt a csodálatos színt adja, mint az igazi. A petrezselyem zöldje nélkül nem főhet leves, de az étel tetejére hintve is elmaradhatatlan kellék. A zeller zöldje összetömöríti az ízeket, a lestyán dúsítja azokat, nem véletlenül alapja az ételízesítő poroknak. A csodálatos tárkony Erdélyországban várta, hogy újra fölfedezzük, a legízesebb nyári füvek közé tartozik, de ecetben eltéve télire is megőrzi zamatát. A csombor vagy borsikafű gyengébb gyomrúak számára kiválthatja a borsot, a szurokfű vagy oregano, a kakukkfű, , a citromfű, a népdalaink által is megénekelt „bimbós majoránna”, az ugyancsak erős illatú zsálya és a rozmaring mértékkel adagolva különlegessé teheti látszólag egyszerű ételeinket. Mellettük persze ne feledkezzünk meg a legmagyarabbnak tartott őrölt paprikáról sem, szem előtt tartva, hogy különösen a csípős változat íze elnyomhatja még a legfinomabb egyéb zamatokat is.
