Egy kis történelem
A középkorban a fűszer-és gyógynövényeket, a zöldségféléket a kolostorokban és a királyi, főúri kertekben is házilag termesztették, így ritkán árusították őket a vásártereken. A kolostorkertekben a rómaiaktól örökölt növényeket ültették az ágyásokba, majd a kolostorról kolostorra vándorló szerzetesek elterjesztették ezeket a nép körében is. A Schlägli magyar-latin szójegyzékben, mely 1400-1410 körül keletkezett, és egy felső-ausztriai premontrei kolostorban maradt ránk, már kirajzolódik a fejlett magyar kertművelés. Az ásó, kapa, gereblye, karó, sövény szavak után ott sorjáznak a ma is népszerű zöldfűszerek nevei: petresolum (petrezselyem), leusticum (lestyán), kemen (kömény). A fokhagyma (foghagyma) mellett ott van az igen népszerű veres hagma (vöröshagyma) és egy másik is, amelyik talán aprósága miatt kapta a nevét, ez a monyaró hagma (mogyoró hagyma). Számtalan zöldségféle nevét is megtaláljuk a jegyzékben, némelyik neve napjainkig nem vagy alig változott: pasztinák, repa, retek, torma, gomba, borso, bab, mák. Nem kell nagy találékonyság ahhoz, hogy rájöjjünk, melyik növény a cauzta (káposzta), a vgurka (uborka), a thwk (tök), a lenche (lencse), és a chicher borso (csicseriborsó). Abban azonban nem lehetünk biztosak, hogy kitalálnánk, melyik zöldségfélét nevezték kék-nek, amelyik ráadásul zöld…bizony, ez a saláta! A külsejüket illetően érnének minket meglepetések, mert egyáltalán nem a mai, sokszoros nemesítéseken átesett szép, szabályos példányokkal találkoznánk, az egykori ízükről pedig végképp nem lehet fogalmunk.
