A borról
A népi orvoslás gyakran alkalmazta a gyógynövényes főzeteket, melyeket a bor felhasználásával állítottak elő. Tették ezt úgy, hogy egészen biztosan nem ismerték az ókori görög és római szerzők, Hippokratész, Cato, vagy Plinius munkáit. Közülük Cato recepteket is hagyott ránk, melyek különböző gyomor- és emésztési panaszok enyhítésére szolgáltak. A bor az egészséges étkezés része is volt, ám különböző arányban keverték vízzel. Hippokratész az évszakok változása szerint ajánlotta a fogyasztást: télen a melegítő hatású, nehezebb ételek mellé akár tisztán is, nyáron pedig a beteg állapotát, életkorát is figyelembe véve hígítva. Gyakorlati tapasztalatok alapján ismerték a bor erősítő és étvágygerjesztő, valamint vérképző hatását, és azt is, hogy ha megisszuk hevít, külsőleg pedig hűsít, gyulladt sebek lemosásakor fertőtlenít. Székrekedés, hasmenés, vizelési gondok kezelésénél a bor összehúzó és hányást előidéző tulajdonságát használták ki. Foglalkoztak a részegség kérdésével is, és vizsgálták annak természetét, a bor okozta testi tüneteket. Rájöttek, hogy a túlzott fogyasztás az értelemre hat elsőként, ám idővel befolyással lesz a has, a belső szervek, különösen a máj állapotára. A paraszti gyógyítók is évszázados tapasztalatok nyomán állították össze főzeteiket, hiszen a bortermesztés a Kárpát-medencében a kelták és a rómaiak korától szinte töretlenül folytatódott az avarok, majd a honfoglaló magyarok idejéig. A kereszténység felvétele után a szertartás részévé is vált a bor, a szerzetesrendek közül pedig a bencések regulája elő is írta bizonyos mennyiség napi fogyasztását. Nem gondolunk az ókori orvosokra, amikor télen a nehezebb, fűszeres forralt bort isszuk, és akkor sem, amikor nyáron egy jó hideg fröccsel enyhítjük a szomjúságunkat, holott önkéntelenül is követjük a tanácsaikat.
