Csernus Tibor - 2. rész
Levelek
A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában őrzött levelekből idézzük fel Csernus Tibor és mestere, Bernáth Aurél kapcsolatát. Különleges érzelem fűzte őket össze: a főiskola megkezdésekor a festőnövendék szinte ösztönös választása az évek során szerető tiszteletté alakult, a mester pedig tanító, féltő gondoskodással fordult tanítványa felé. Az 1950-es év nyarán is, melyet Csernus Gádoroson töltött, folyamatos kapcsolatban maradtak. Sűrűn jöttek-mentek a levelek, minden gondolat, a festészettel kapcsolatos aggodalom, és óvatos öröm is kiviláglik a sorok közül.
„Amerre csak nézek, egymást érik a festeni való dolgok. És milyen őszintén, milyen gondoktól és egyéb terhes problémáktól mentesen! Hihetetlen örömmel és könnyen dolgozom. Mindent lefestenék, ami tetszik. Persze engem ismer jól a Mester és tudhatja, hogy azért én természetszerűen szeretnék festeni, csak legfeljebb nem egészen olyan dolgokat, mint amit az a nő mondott utoljára az iskolában, az ünnepség előtt. A minisztérium küldöttjére gondolok.”
Szemmel láthatóan az ismerős tájon érzi magát biztonságban, itt egyszerűen jön a témaválasztás is. Nyugodt és verőfényes képeket fest, ahogy írja, az akácokkal tarkított tájban megjelenített alakokkal. Ezeket szeretné kiállításra küldeni, nem a korábban Pesten készült műveket, melyek születése közben sokat vívódott, és úgy érzi, ez nyomott hagyott a képeken. Megnyugtatják a Mester válaszában írottak, ám önmaga igazolására is megjegyzi, hogy bár embertelenül nehéz munkát végeznek a nagy hőségben, porban dolgozó aratók, ezeket az alföldi életképeket nem tartja borúlátónak, borongós hangulatúnak. Gondolatai az örökös belső nyugtalansága mellett már előrevetítik a kritikusoktól való aggódását is, akik később valóban támadják majd a korszak „hurrá optimizmusától” egyre határozottabban elforduló művészetét.
